A 20. század elején a rétisas (Haliaeetus albicilla) európai populációinak egyedszámai veszélyesen lecsökkentek, sok területről ki is halt a korábban gyakori fajként ismert ragadozómadár. A pusztulások hátterében Európa-szerte első sorban a vadászat (dúvadnak tartották a fajt), a szándékos mérgezés, valamint a DDT növényvédőszer állt, amely a ragadozómadarak tojáshéjának elvékonyodását, az embriók kiszáradását okozta. Napjainkra a rétisas európai költőállományai újra stabilnak mondhatóak.
Honnan települtek vissza a korábban elfoglalt kölőterületeikre a rétisasok?
MSc, és később PhD hallgatóként a Konzervágió-genetikai Kutatócsoportban ezekre a kérdésekre kerestem választ a mai költőpopuláció genetikai vizsgálatának segítségével. Eredményeink alapján a Kárpát-medence költőállomámnya első sorban lokálisan, a Kárpát-medence déli részről települt újra, de a tőlünk északibb területekről telelni érkező, vándorló madarak egy része is itt hagyta genetikai nyomát a területen. Csehország területén pedig egy mesterséges betelepítési esemény hagyott a mai napig detektálható genetikai nyomot.
Nemes állat, de rokonokkal inkább nem házasodik
Fészkek alatt gyűjtött vedlett tollakat felhasználva, több év alatt összegyűjtött adatsor alapján arra jutottunk, hogy mások által foglalt költőterritóriumokra belátogató egyedek kerülni látszanak a rokonok territóriumait (lehet, hogy a belátogatás a párkeresési folyamat része?). A költőpárok genetikai vizsgálatakor az is kiderült, hogy a párok tagjai közötti rokonsági fok alacsonyabb, mint amit random párválasztás esetén várhatnánk. Úgy látszik tehát, hogy a rétisasok felismerhetik a rokonaikat (egy barna kányákról publikált kutatás alapján a faggyúmirigy váladékának összetétele és segítheti a rokonfelismerést), és kerülni látszanak a velük való párba állást.
Ivarok között eltérő stratégiák
A rokonházasság beltenyésztéshez vezet, ami negatív hatást gyakorolhat az utódok túlélésére és szaporodóképességére (egy szóval: fitneszére). Ez a jelenség is szerepet játszhat abban, hogy számos állatfaj evolúciója során ivarok között eltérő diszperziós (elvándorlási) mintázat alakult ki. Emlősök között általában gyakoribb, hogy a nőstények helyhez kötöttebbek, míg a hímek párkeresés előtt nagyobb távolságra vádorolnak el a szülőhelyükről. Madaraknál ez általában fordítva történik: a tojók messzebb telepednek le a kikelési helyüktől. Költő egyedek genetikai rokonsága és a fészkeik közötti földrajzi távolság együttes vizsgálatával kimutattuk, hogy a rétisas esetében is a tojók vándorolnak el inkább.